Helló Marcsi! Hogy vagy, mi újság?

Sokan kérdezitek ezt tőlem...

és most végre van kedvem is válaszolni erre az amúgy cuki kérdésre, őszintén, nem pedig elodázva. Hátha olyanokat is érdekel, akik eddig nem kérdezték. (reménykedem ám) ;-)

Kezdem a kályhától. :-)

5 éve mikor elkezdtem a saját brandemet építeni, eszembe sem jutott, hogy létezik alkotói válság. Tele voltam ötletekkel, olyan "ide a nekem az oroszlánt is" érzéssel vágtam bele az egészbe.

    

Az első évben még álmomban is terveztem, ha felébredtem éjszaka és valami eszembe jutott, akkor rögtön leírtam. Egész nap azon pörögtem, mit hogyan szeretnék, merre menjek, hogyan csináljam, stb.  Megjegyzem, nem az volt a baj, hogy álmomban is terveztem, hanem, hogy egyszerűen nem bírtam leállni, a szó szoros értelmében 24 órában ezen kattogott az agyam. Az elején még nem is tűnt fel, hogy ez nem egy normális állapot, de a vége felé már annyira fáradt voltam, hogy rájöttem, ez így nem mehet tovább. (szegény férjecskémet, barátaimat és a közeli családomat is kikészítem lassan) szóval már beteges méreteket öltött ez az agymunka. Végül úgy döntöttem, ebből elég, egyszerűen meg kellett tanulnom, hogyan kell az agyamat, és a terveimet egészséges mederbe terelni és tartani. Attól ugyan nem leszek előrébb, ha teljesen kicsinálom magam.

Így aztán tudatosan, előre megtervezetten ültem le akár a Facebook elé is. Beosztottam a munkámat, mint amikor bejársz egy munkahelyre. Napi és heti tervet készítettem, így nem folytak össze a napok, lettek olyan órák amikor pihenhettem végre. Így indultam, de persze ez sokkal összetettebb és hosszabb folyamat volt, tele csupa érdekes fordulattal (saját műhely résszel, költözködésekkel), de a lényeg, hogy kezdtem belejönni a dologba. Kezdtem én irányítani és nem a munka irányított engem.

Imádtam minden percét, évről évre úgy éreztem, lépegetek előre, ahogy azt kell. Több próbálkozás is ment párhuzamosan a Kinema mellett. eM2 Open Studio, ahol saját termékeket készítettünk a Gozsdu udvarban, a saját tervezésű újrahasznosított stúdiónkban, kiállításokat szerveztünk, workshopokat tartottam. 

   

Aztán jött később a Grand Village enteriőr és design shop, ahol szintén egy újrahasznosított, általunk tervezett és kivitelezett (festettünk, átalakítottunk stb.) boltot nyitottunk akkori tervezőtársammal Szabó Mártával. Magyar iparművészek és designerek munkáit árultuk.

 

Emellett Wampra és design vásárokra jártam,  design boltokban árulták a munkáimat, részt vettem a 2011-es London Design Fesztiválon. 

Írtak rólam többen, több fórumon, csodás cikkeket.

Nagyon szép időszak volt.

Próbáltam képezni magam, marketinget felcsipegetni a netről, de hiába írtak rólam, tök neves fórumuk vagy újságok, mégsem ment a szekér. Hihetetlen sok pozitív visszajelzést kaptam, de megélhetés valahogy döcögött. Sok mindent rosszul csináltam, de a végén amikor a jajj, de szuper ötlet és de gyönyörű után mindenki elsétált, döntenem kellett. Nem volt mese, fájó szívvel, de el kellett engednem amit felépítettem eddig.

A nagyon nehéz döntés előtt álmatlan éjszakák, utána pedig a kőkemény valóság. Ez nem sikerült, ez nem jött össze. Eljött az első találkozásom az alkotói válsággal és jött vele a depi is.

Én úgy gondolom, régen is úgy gondoltam, hogy egy 8 órás alkalmazotti állás mellett nem tudsz 100%-ban az építendő vállalkozásoddal is foglalkozni, úgy hogy az profi legyen. Egy saját brand kialakításában, működtetésében, tervezésében, főleg ha az elején mindent neked kell csinálni egy személyben egyszerűn nem elég este 6 után 2 órát rászánni még az "egyéb" dolgaidra. Ha igazán profin akarod csinálni, ott kell lenned és dolgozni kell napi 8-10 néha 12 órát is. (annyi előnye van a dolognak, hogy te osztasz-szorzol, mikor és mennyit dolgozol.

A lényeg szerintem az, hogy ez egyszerűen egész embert kíván.  Bár lehet ez másnál működik, nálam nem.

Na holnap innen folytatjuk! ;-)